2014. december 7., vasárnap

Az igazságról

Alkaiosz – Borban az igazság.
Pascal – A mezítelen igazság megdöbbenti az embert.
Doktor – Az igazság odaát sincs meg.
Professzor – Az igazság egyszerű.
Kapitány – Az igazságért meg kell harcolni.
Mester – Az igazság szépsége megdöbbenti a bölcset, a balga meg azon döbben meg, hogy milyen messze van az igazság attól, amit ő képzelt róla.

* * *

2014. október 25., szombat

Az internetadó kapcsán

Professzor – Mit gondoltok, kedves barátaim, lehet, hogy ezzel az internetadóval a Fidesz a legrosszabbkor egy súlyos hibát vétett?
Kapitány – Már miért lenne ez a legrosszabbkor? Ekkora választási győzelem után hogy lehet rossz korról beszélni, mármint a Fidesz szempontjából rossz korról? Jó hosszú ideig ő itt a király, vagy több is…
Professzor – A harmadik választást is megnyerték, de azért, mert a társadalom nagyon rosszkedvű és nem avatkozott bele a fanatizált kisebbségek harcába, a mostani lejtős pályán viszont a szavazó kisebbség kisebbsége tarolt. De ettől a társadalom nem lett jobb kedvű. És most ettől az internetadótól betelhet a pohár…
Doktor – Nem beszélve arról, hogy most a szövetségeseink is eléggé rosszkedvűek. Ez a kitiltási botrány példátlan a modern diplomáciában…
Mester – Én is egyetértek azzal, hogy mind az elképzelés, mind az időzítése szerencsétlen. Ugyanakkor nem hiszem, hogy éppen ez bizonyulna annak a végzetes hibának, ami miatt összeomlana a rendszer… Ebben a történetben valami egészen más, egy látszólag jelentéktelen részlet zavar engem, de ez olyan probléma, amely mintha megfordítaná a lőirányt…
Professzor – Hát én sem kelnék a mi ellenzékünk védelmére…
Mester – Nem, nem erről van szó. Nem jobbra helyett balra akarok lőni… Ez egy látszólag szakmai, és nem politikai kérdés, méghozzá érdekes módon éppen az internettel kapcsolatos. Történt ugyanis, ahogy ilyenkor szokás, hogy egy-két lelkes fiatal tűntetést kezdett szervezni az internetadó ellen. És mostanában mi az első, ha tüntetést akarok szervezni? Meghirdetem „az eseményt” a Facebookon… Meg is cselekedték ezt fiatal barátaink, nyomban kezdett gyűlni a csatlakozók hada. Azután váratlanul a rendszer, mármint a Facebook kitörölte a tüntetés oldalát, és blokkolta a szervezők profiljait…
Doktor – Igen, ezt hallottam… Azt írták, hogy túl sok feljelentés érkezett a Facebookhoz. De lehet-e kétségünk, kinek a partizánjai bombázták szét feljelentéseikkel az akciót. Gyalázatos, de hiábavaló munka. Azóta új oldalak születtek, és sok más csatornán is szerveződik a társadalom…
Kapitány – Szerénység, kedves barátom, több szerénységet! Társadalom! Ugye, egy millió az internet adómentességéért?… Egy újabb milka, amely mögött megint csak egypár ezer ember lesz… Egyszer, kétszer…
Mester – Ne haragudjatok, de engem most jobban izgat a Facebook eljárása, és az, amit ez üzen, vagy inkább elárul nekünk… Még az sem érdekel különösebben, hogy egy vagy ezer feljelentés ment hozzájuk. Egyik esetben sem lennének kötelesek megtenni azt, amit megtettek. Félreértés ne essék! Biztos vagyok, hogy a Facebook minden egyes munkatársa egészen Markig maradéktalanul azonosulna a tüntetőkkel, és elhatárolódna az internetadó kiagyalóitól. De így is rémisztő, de legalább elkeserítő az az önkény, amely osztályrészük.
Professzor – Ne legyen kétségünk, hogy egyetlen sikeres akció, különösen forradalom nem lehetséges diszkrét támogatásuk nélkül.
Doktor – Ajjaj, eljutottunk az összeesküvés-elméletekig…
Mester – Magam különösen szkeptikus vagyok az összeesküvés-elméletek nagy részével kapcsolatban, de végtelen naivitás azt hinni, ha rendelkezésre áll egy eszköz, azzal nem él vagy visszaél senki…
Professzor – Ahogy Csehov mester mondja: „Ha az első felvonásban a színpadon van egy puska, annak az utolsóban el kell sülnie.”
Mester – Nem megnyugtató, hogy valaki – gyakorlatilag ellenőrizhetetlenül – rendelkezik ilyen hatalmas fegyverrel, de az emberek előbb-utóbb tudomásul veszik, megpróbálják megszokni a helyzetet, alkalmazkodni hozzá, és berendezkedni valamilyen hosszú távú nehéz harcra a fegyver megsemmisítéséért. Így vagyunk, igen még mindig így vagyunk az atomfegyverekkel is. De ennél is veszélyesebb saját fegyvertelenségünk. És ha a Facebook ilyen lazán, szemrebbenés nélkül meg tud fosztani az összefogás, az önszerveződés eszközétől, akkor nagy bajban, igen nagy bajban vagyunk…
Kapitány – Az internet által a kisember számára biztosított nyilvánosság mítosz, legenda… Ez a nyilvánosság nem hatékonyabb, mint hogy kiállni a házad elé és kiabálni az egy-két járókelőre…
Professzor – Ezzel nem értek egyet. Az internet fantasztikus lehetőségeket teremt, csakhogy ezeket meg kell ragadni, az akadályokat elsöpörni…
Doktor – Helyes, ezt én is aláírom.
Mester – Ezen a téren a harc nem dőlt el. Az biztos, hogy az internet megadóztatása komoly merénylet az internet ellen…
Professzor – Nem mellesleg a Magyarországon úgy is botrányosan drága internet ellen…
Mester – De nagyon jó lenne, ha nem csak az új adó bevezetését akadályoznánk meg, hanem a polgári civil nyilvánosság pozícióit is megerősítenénk, - horribile dicto – a Facebook ellenében is.
Kapitány – Szép óhaj…
Mester – Ez ma már nem puszta óhaj. Éppen tegnap olvastam a Változó Világ Mozgalom állásfoglalását. Barátaink azt javasolják*, hogy az internet előfizetési díj 20%-a a tartalomszolgáltatókat illesse.
Professzor – Hát ez egyszerű és zseniális javaslat!
Kapitány – Sajnos, nincs az az egyszerű javaslat, amely az illetékesek kezén ne váljék olyan bonyolulttá, hogy minden a régiben maradjon.
Mester – Nem tudom, mi lesz a javaslat sorsa, de a legfontosabb a cél tudatosítása: semmit nem ér a gondolat szabadsága, ha gondolatainkat nem tudjuk megosztani.




2014. október 3., péntek

Utazások Eutlantiszba – Egészségügy a természetben

Professzor – Ma el kellett mennem egy kisebb kórházi kezelésre. Tudjátok, mi volt a legrosszabb ebben? A hosszú várakozás a zsúfolt, levegőtlen folyosón. És a sokféle összezárt ember nyomasztó érzései, feszültsége, keserűsége összeér, összekeveredik, megerősíti egymást…
Kapitány – Nem beszélve a vírusokról, hiszen az ilyen tömegben óhatatlanul sokan vannak legyengült immunrendszerrel, így a vírusos fertőzések átadása is, átvétele is könnyen megy…
Doktor – Kíváncsi lennék, hogyan festenek a rendelők Eutlantiszban… Mester, mesélj nekünk erről! Egyáltalán jártál ilyen helyeken ott? Vagy ott mindenki egészség?
Mester – Náluk sokkal kevesebb a beteg ember, de van. Nem ismeretlen dolog a betegség, és nem ismeretlen dolog a baleset sem.
Professzor – Meg talán ők is öregszenek…
Mester – Későbben és lassabban, de ők is öregszenek, így igaz. Tehát bőven van rendelőintézet is, kisebb meg nagyobb kórházak is. Ami ezekben szembetűnő az az, hogy mindegyik saját elkülönített parkban van. A park egyszerűen kötelező kerete az egészségügyi intézménynek. Még a legkisebb egyszemélyes rendelés is csak kertes házban működhet.
Kapitány – Ott élvezet lehet a várakozás is!
Mester – Valóban, ráadásul ezek nem egyszerű parkok, hanem valóságos mini paradicsomok, gyönyörű fákkal, gyönyörű virágokkal, kényelmes kerti bútorokkal, különféle nagy színes felületekkel, kis tavacskákkal és szökőkutakkal…
Professzor – Szerintem egy ilyen parknak egyszerűen gyógyító hatása lehet.
Mester – Pontosan erről van szó, ezért tartják fontosnak ezt a vívmányt. Hiszen ez nem csak jó hangulatot biztosít, hanem megnyugtat, oldja a szorongásokat, erősíti az immunrendszert.
Doktor – Egy rendezett társadalomban ez nem is luxus, hanem ésszerű befektetés.
Professzor – Ha luxus is, ez a világ legszebb luxusa. És ami különösen fontos, mindenkié.
Doktor – De mi van akkor, ha rossz az idő? Vagy Eutlantiszban nincs rossz idő?
Mester – Már hogy ne lenne náluk is rossz idő. Tőlük is hallottam azt a mély bölcsességet, hogy nincs jobb a rossz időnél. Nos, ott maguk az épületek is úgy vannak kialakítva kisebb-nagyobb átriumokkal, fedett tornácokkal, téli kertekkel, hogy még rossz időben is a várakozás mintegy a természetben megy.
Kapitány – Jó, kint lenni a parkban biztosan élvezetes és gyógyító hatású, de mikor és hogyan kerülnek az orvos elé a kint pihenő páciensek?
Mester – A mobil telefonok világban ez gyerekjáték. Természetesen legelőször az ember jelentkezik a recepciónál, azután pedig gondtalanul élvezheti a természetet a parkban. Amikor készülnie kell, szólnak neki készülékén. És minden esetre a recepciónál van néhány kikölcsönözhető telefon.



* * *

2014. október 1., szerda

Az összeesküvés-elméletekről

Kapitány – Üdvözlégy, szépséges doktornő!
Doktor – Szervusz, kedves kapitányom! Még csak te vagy itt?
Kapitány – Igen, és örülök, hogy most egymás között tudunk váltani szót. Bevallom neked, hogy fölöttébb izgatnak különféle gondolatok, de nem szívesen beszélek azokról a professzor asszony, és különösen a Mester előtt. Ismered, mennyire ragaszkodnak a racionális magyarázatokhoz… Nem mintha misztikumba szeretnék elkalandozni…
Doktor – Meglep, hogy ilyen komplexusaid lehetnek, de halljuk, mert igen kíváncsivá tettél!
Kapitány – Veled azért beszélgetnék erről szívesen, mert az az érzésem, hogy ezek a témák téged is érdekelnek. Nos, az összeesküvés-elméletekről lenne szó…
Doktor – Hát, igazad van, drága kapitány, ezekről szívesen olvasok. A legtöbbször úgy hatnak ezek, miért egy vérbeli krimi, csak, sajnos, nem ritkán elvetik a sulykot, és akkor nevetségesek lesznek.
Kapitány – Ha olvasmányként kezeljük, akkor ez egy jogos elvárás: legyenek izgalmasak, és ahhoz az is kell, hogy valamennyire hihetőek, életszerűek legyenek… De mennyivel súlyosabb egy másik kérdés: igazak-e ezek az elméletek, vagy merő agyszülemények?
Doktor – Netán gonosz szándékkal – és céltudatosan – terjesztett hazugságok, ami máris egy újabb összeesküvés-elmélet…
Kapitány – Igazad van, és ebben nincs semmi nevetséges, vagy olyasmi, amivel általában az összeesküvés-elméleteket nevetségessé tehetné…
Doktor – Rendben, rendben van, semmi sem teheti általában nevetségessé az összeesküvés-elméleteket… Mert ismerünk nem is kevés lelepleződést… De ki vele, milyen új elmélet vett rá erre a beszélgetésre?
Kapitány – Ó, ilyen naponta adódik… Hiszen ez az én nagy gondom: ezek az összeesküvések nem kivételes gaztettek, hanem szerintem így működik a világ. Egyszerűen nem tud normálisan és becsületesen működni… És végső soron ez bánt…
Doktor – Bizony, mindannyian titkolózunk. De egy kis titkolózásból még nem lesz összeesküvés. Talán mégis jó lenne, ha kiböknéd, mi az az új összeesküvés, amely felzaklatott.
Kapitány – Nem akarok ködösíteni, vannak új kínzó kérdések is, de hidd el, számomra az összeesküvő erők zavartalan ténykedése a legnagyobb fenyegetés. Ami viszont a legújabb elméleteket illeti, mi lehetne más, 2014 őszén, mint az ebola és az Iszlám Állam rejtélye…
Doktor – Hűha! Ezek valóban kemény témák… Szörnyű fenyegetések… De nem gondolod, hogy összeesküvés-elméletnek túlságosan triviálisak. Bár magam még nem találkoztam ilyen feldolgozással, el tudom képzelni, hogy sokak szerint mind a kettő a CIA akciója…
Kapitány – Attól, hogy valami triviális, még lehet igaz. Viszont komolyra fordítva a szót: a két történetnek nincs sok köze egymáshoz, de mind a kettő egy nagyobb történet, egy nagyobb elmélet – sajnos logikusnak tűnő – eleme… De folytassuk máskor, jön a Mester…


* * *

2014. szeptember 20., szombat

Identitás és kapuőrség

Professzor – A legtöbb ember olyan könnyen odavágja: magyar vagyok, vagy francia vagyok, vagy koreai vagyok…
Kapitány – De milyen koreai? Északi? Déli?
Mester – Ez jó kérdés…
Professzor – Méltányolom nemes barátunk humorát, de én kérdésemmel éppen azt akartam feszegetni: mennyire bizarr az identitástudatunk túlzott határozottsága. Arra gondoltam konkrétan, hogy bizonyára a legtöbb ember családjában nem egy, hanem bizonyára több nemzet is képviselve van.
Doktor – Kutakodás kérdése… Aligha van ember, aki biztosítva lenne a meglepetések ellen. De igazán annak lehet kellemetlen az ilyen meglepetés, aki addig jeleskedett más nemzetek lenézésében.
Kapitány – Bár a meglepetésnek is megvan a maga dinamikája. Volt is nemrég példa, amikor egy politikus összeomlott egy ilyen felfedezéstől, de azután hamarjában elszánt és boldog – hogy ne mondjam gőgös – harcosa lett az új identitásának…
Mester – Aki gyűlölködő környezetben nőtt fel, könnyebben cserélheti identitását, mint kultúráját. Éppen ezért lenne fontos, hogy a befogadás, a kölcsönös tisztelet közös ügy legyen…
Professzor – Többek között ezt is szolgálhatná az, ha tudatosulna bennünk a népek valóságos, tényszerű keveredésének mértéke.
Kapitány – Bonyolult kérdés ez. Persze, mi nem vagyunk kutyák, mert ugye azoknál azt tartjuk, hogy minél tisztább faj egy példány, annál jobb, annál értékesebb.
Mester – Szerencsére az embernél sem a fajtisztaság, sem a fajkevertség nem érdem, semmilyen szempontból. Sem biológiai vagy genetikai, sem kulturális vagy jogi szempontból…
Doktor – Tegyük gyorsan hozzá, hogy ez így van – társadalmi szinten – az egészséges társadalmakban, egyéni szinten az egészséges egyéneknél.
Professzor – Ne ámítsuk magunkat! Túl sok előítélet, és igen sok jó szándékú sztereotípia is él az emberekben. Például régóta divatos vélekedés, hogy bizonyos vegyes házasságokban különösen szép gyerekek születnek…
Kapitány – Csakhogy egyáltalán nem mindegy, milyen nemzetek és hol keverednek. Egy angol férfi és egy japán nő gyermekeit Párizsban megcsodálják. Nem arat hasonló sikert Amerikában egy fehér nő és egy fekete férfi gyermeke. Máig is emlékszem, amikor első megválasztásakor mondott nyilvános beszédében Obama említette, hogy egy – korrektségből kutyamenhelyről hozott – kis aranyos ebet vett lányainak, ahogy megválasztása esetére megígérte nekik. És persze, menhelyben mi másra lehet lelni, az új „családtag” egy korcs… „Mint én…” mondta halkan, de nehezen leplezhető keserűséggel az Egyesült Államok frissen megválasztott elnöke…
Doktor – Előítéletek ide, előítéletek oda, megválasztották. És ez nem egy rossz bizonyítvány erről a társadalomról… A másik nagy érdeme pedig az, hogy minden problémájáról, legeslegelőször a még mindig fellelhető előítéletekről nyíltan és őszintén beszélnek…


Professzor – Nosza, én is ezt szeretném elérni: hogy beszéljünk erről. Beszéljünk, és főleg tudjuk: kik vagyunk? Azzal teljesen egyetértek, hogy nem kell érdemnek tartani, ha valakinek a családjában egy tucatnyi nemzet vagy nemzetiség előfordul, ahogy az sem érdem – bár kétségtelenül komoly kuriózum lenne, ha valakinek felmenői között – egészen Árpád atyánk koráig – csupa magyar fordulna elő.
Mester – Ha már Árpádot emlegeted, eszembe jutott a róla szóló kötetünk és a kötet szerzője. László barátom a magyarság ügyének elkötelezett híve, a magyar történelem odaadó kutatója-művelője. Annál meghatóbb volt a kötet számára általa írt rövid bemutatkozás: „Atyai ősei horvát-dalmát, anyai ágon szlovák eredetűek. Magyar identitású kelet–közép–európai polgárnak vallja magát. Felfogását a klasszikus európai szellemiség és kulturális értékek védelme, a tolerancia és a szociális érzékenység jellemzi.”
Kapitány – És persze, ott van Petőfi, a magyar nemzet költője, szlovák szüleivel…
Professzor – Több, mint tanulságos ismerni a történelem és persze a jelekor hírességeinek származását, de még hasznosabb lehet a magunk számára átgondolni saját családunk nemzeti hovatartozását. Magyarországon 13 kisebb nagyobb nemzetiség él. A cigányságot leszámítva, a többiek ma nagyon kis hányadot képviselnek, de nem csodálkoznék, ha azok, akiknek felmenői között – csupán három generációt nézve is – akad legalább egy kisebbségi, akár többségben is lehetnek.
Mester – Bár Magyarországon az elmúlt kétszáz évben több magyarosítási hullám is volt, szerintem becslésed túlzó. De valóban nem ez a lényeg, hanem annak megértése, hogy az emberek valóban, a szó szoros értelmében testvérek – néha tegnap óta, néha évezredes előzmények révén. Csakhogy ma egy új tendenciára is figyelemre kellene lennünk. Nem elég a felmenőinket nézni. Vigyázó szemeinket lemenőinkre kellene vetnünk. Nem csodálkoznék, ha ma a középkorúak, a negyven-ötven-hatvan évesek körében több idegen nemzetet találunk lemenőink, meg oldalrokonaink körében, mint a felmenőink között. A huszadik században több hullámban több millió magyar szétszórod ott a nagyvilágban…
Kapitány – Nem beszélve a mai határainkon kívül rekedt öt millió magyarról…
Mester – Mind a két esetben a vegyes házasságok száma egyre nagyobb…
Professzor – Egy kollégám mindhárom fia külföldre ment dolgozni, három különböző országba. Mindegyiknek kint lett felesége, ezek közül kettő vegyes házasságból származik. Hát őneki legalább hat nemzetről kellene számot adnia, ezekhez kellene hozzáadni a felmenői között található nemzetiségeket.
Kapitány – Mindez valóban elgondolkoztató, és valóban nemes hagyomány a befogadás, a tolerancia. De jelenti-e ez, hogy bizonytalanok legyünk, amikor megkérdezik, származásomra gondolva: te mi vagy?
Doktor – OK, valóban unalmas lenne, ha mindig mindenki Kennedy után azt mondaná: Berlini vagyok. Mondhatunk bármit, csak ne legyen kirekesztő a hangzása…
Professzor – Bármit ne mondjunk. Tartozunk, hűséggel és szeretettel, és főleg tartozással édesanyánknak, a tőle magunkba szívott nyelvnek…
Mester – És mégis, az élet nem ritkán nehéz, vagy éppen fájdalmas váltásokra késztethet. Megtörténhet, hogy egy nap majd jobban tartozom unokáimnak, mint anyámnak. De az emberi szív be tud fogadni minden újat, amit a kapuőrség hitelesít. A szív kapuőrségét pedig az identitásunk adja.



* * *

2014. szeptember 18., csütörtök

Intelem

Mester – Ha két inged van, az egyiket add oda annak, akinek egy sincs, de ha nem találsz ilyet, add azt vissza a természetnek!




* * *

2014. szeptember 14., vasárnap

Skócia függetlenségéről

Professzor – Mit gondoltok, kedves barátaim, üdvözölni kellene-e Skócia függetlenedési törekvéseit, vagy inkább le kellene beszélni erről?
Kapitány – Szerintem minden népnek joga van az önállóságra és a függetlenségre. Kifejezetten visszataszítónak tartom, hogy sokan ebben álságos politikát folytatnak. És természetesen, megint a kettős mércéről kellene beszélni…
Doktor – Én azt hittem, hogy már réges-régen túl vagyunk a nemzetállami logikán. Attól, hogy külön identitást vallanak, nem kell szétverni azt az egységet, amely kiválóan működik. És ne hagyjuk ki a számításból, hogy ez az egység a világ egyik legfejlettebb és legdemokratikusabb társadalma.
Kapitány – Attól tartok, erről a skótoknak jóval árnyaltabb véleményük van.
Professzor – Nagy-Britannia évtizedek óta komoly válságban van. Nem egyszerű átvedleni a világtörténelem legnagyobb birodalmából egy józan európai középhatalommá. Bizony, kísér a múlt…
Kapitány – És képtelen eldönteni, hogy jó lesz-e neki az európai középhatalmi státusz, vagy inkább az Egyesült Államok 52-ik állama legyen.
Doktor – Persze, majd ha az USA államfőjének ismeri el a királynőt…
Kapitány – Egy biztos, Skócia nem a Malvin szigetek…
Mester – Ennek ellenére Nagy-Britannia nem áll vesztésre. A gyorsnaszádoknál és a rombolóknál sokkal hatékonyabb eszközei vannak. Ne legyen kétségünk, hogy sok minden latba lesz vetve, hogy ebből a függetlenségi harcból ne legyen semmi komoly. És ebben Nagy-Britannia nincs egyedül, szinte a teljes Unió mellette van.
Doktor – Mintha sokat számítana ez. Norvégia is megél az Unión kívül. Véletlenül ugyanazon a kőolaj-mező fogja hizlalni a költségvetésüket.
Mester – Norvégia más eset, ő egy mintagyerek a NATO-ban. Bár magam hosszú évek óta hangoztatom, hogy az Uniónak komoly nyomás alá kellene helyeznie Norvégiát és Svájcot, hogy belépjenek az európai közösségbe.
Kapitány – Ezt lelkesen támogatom! Bizony ott a helyük, az euró bevezetésével együtt.
Doktor – Csodálkoznék, ha életünkben ez bekövetkezne.
Mester – Visszatérve viszont az eredeti kérdésre, én azt mondom: helyes, ha minél több önálló régió reális önállóságot, önigazgatást kapna, Európában, és szerte a világon. De ezt csak erősödő világméretű integráció keretében szabad megoldani, egészen a világkormányig eljutva.




* * *

2014. szeptember 10., szerda

Csúcs vagy csapda?

Kapitány – Annyi kaján feltételezés és kiszivárogtatás után, szerintem igazi szenzáció a Navracsicsnak kijelölt biztosi tárca…
Doktor – Ugyan már, ez is olyan súlytalan saláta, mint annak idején Kovács vámügye…
Professzor – Ezt nem mondod komolyan! Én meg éppen ellenkezőleg látom: ebben az összeállításban ez az egyik legfontosabb feladatkör.
Kapitány – És ha a jövőt tartjuk szem előtt, stratégiai szempontból ez csupán az egyik, hanem kifejezetten a legfontosabb tárca. Ez olyan hihetetlen a szememben, hogy másra nem tudok gondolni, mint arra, hogy ez egy rendhagyó alkalom az összefogásra itthon. Ha soha máskor, de, az ég szerelmére, most össze kellene fogni, hogy a magyar biztos ezen a területen sorsformálót alkosson Európa számára!
Mester – Kedves barátom, megható a lelkesedésed és jóhiszeműséged. És ha esély lenne arra, amit vizionálsz, én lennék az első, aki támogatna ebben. Csakhogy szerintem most okosabb lenne kivárni. Az az érzésem, hogy a helyzet – akár tudatos, akár tudatlan – csapda. És ennek a csapdának két felvonása lehet. Most nyomban kezdődik az első: átmegy-e a javaslat az illetékes helyeken, és még inkább az illetékes európai közvéleményen. A dráma itt véget is érhet, de ha nem, kezdődik majd a következő felvonás, és ez még cifrább, még kínosabb fordulatot hozhat.




* * *

2014. szeptember 8., hétfő

Ki akarhat háborút?

Professzor – Egyre nagyobb aggodalommal figyelem a világ eseményeit. Éppen száz éve tört ki a Nagyháború, és azt hamarosan egy még nagyobb követte. Sokáig úgy tűnt, ki lehet iktatni a világháborúkat életünkből. De, lám, megint ettől kell tartani…
Kapitány – A harmadik világháború nem lesz, az már elkezdődött… Vagy legalább többen ezt mondják… Sajnos, ebben van valami, de szerintem igazi, az egész világot csatatérré változtató háború többé nem lesz. Ehhez túl sok pénz kellene…
Doktor – Pénz lenne, meg igény is… De valóban nehéz ügy, főleg logisztikailag… Meg aztán túl sokan vagyunk már olyanok, akik sokat veszíthetnénk ezzel. Nem vagyunk a 99%, de nem is az 1%. És nehéz lenne átlépni rajtunk…
Mester – Rendben van, te és sokan mások nem akartok háborút. De vajon ki akarhat?
Professzor – Nekem Obama gyanús… Nem azért, mert meg akarná menteni Ukrajnát, ez nevetséges feltételezés! Amerika kezéből kezd kicsúszni a világelsőség, közben akkora államadóság lóg a feje fölött, hogy az végzetesen összeroppanthatja. Csak egy olyan világkataklizma hozhatja rendbe Amerika szénáját, amelyben mindenki megégeti magát, lehetőleg Amerikánál jobban.
Mester – Nem hiszem, hogy Obama ilyen rövidlátóan gondolkozna. Nem beszélve arról, hogy nehéz lenne ma olyan világkataklizmát összehozni, amelyben Kína jobban égetné meg magát, mint Amerika. Ellenkező esetben viszont ezzel Amerika nem hogy megmentené a világelsőségét, hanem ellenkezőleg, siettetné. Azt viszont nem tudjuk kizárni, hogy vannak olyan erők, amelyek hasonlóképpen számolnak, ahogy tanult barátunk éppen vázolta.
Doktor – Én nem hiszek ilyen elméletekben, ellenkezőleg. Én hiszem abban, hogy Amerika egy békés és konszolidált világban ügyesen leépíti az adósságát. Bajkeverésben inkább Putyin gyanítható, mert képtelen belenyugodni birodalmi ambíciói kudarcában. Se szovjet, se orosz, de Putyin-birodalom sem lesz már sokáig.
Kapitány – Nekem nagyon furcsa ez az eszelős Putyin-ellenesség, különösen, hogy ez a két nagy, Amerika és Kína történelmi versenye mellett jelentéktelen helyi konfliktus. Sőt, Amerika stratégiai értelemben itt is öngólt lő, hiszen Kína karjaiba kergeti Oroszország.
Professzor – De arra nem gondolsz, hogy Oroszország összeroppantása főpróbája annak, amit még Kínával is meg kell vívni?
Kapitány – Na, látod, ez lenne az igazi, és talán az utolsó világháború…
Doktor – És, persze, ne felejtsük el az Iszlám Államot, mert könnyen lehet, hogy ez lesz a pokol igazi kapuja…
Mester – Nem tudom kapu-e ez a pokol, de számomra nem kétséges, hogy eltemetett régmúlt próbál ezen keresztül a világra törni. Más, igen súlyos kérdés viszont, ki és miért nyitotta ki ezt a kaput… Ő sem akarhatott éppen békét…
Kapitány – Végül is, Mester, szerinted ki akarhat háborút?
Mester – Még mindig merem remélni, hogy szinte mindenki meg akarja mutatni rémisztő izmait, de háborút igazából senki nem akar… De ebben azért nem lehetünk annyira biztosak. Láttunk mi már politikusokat háborút követelni, természetesen a nemzet vagy éppenséggel az isten ügyéért. Ébernek kell lennünk! Számon kellene tartani, ki akarhat háborút. És számon kellene tartani, ki akarhat békét. Dolgozni kellene egy új – nemes és racionális – irenizmusért! Egy hatalmas új békemozgalomért!




2014. augusztus 16., szombat

Mi szükséges a sikerhez

Kapitány – Kedves barátaim, szerintetek mi a legfontosabb a sikerhez?
Mester – Hát, hogy dolgozz érte!...
Doktor – Szerintem meg az, hogy sikeres legyél!
Professzor – Érdekes, de azt is mondhatnám, hogy hálás téma. Sajnos, nekem így túl általános. Hogy mi kell a sikerhez? Ezer dolog kellhet. De amíg az egyik esetben az egyik a legfontosabb, addig másik esetben egészen más…
Kapitány – Ó, a tudomány, ha gondterhelten összeráncolja a homlokát!... Én, mint egyszerű és egyenes gondolkodású ember arra volnék kíváncsi, hogy szerintetek a négy legkézenfekvőbb tényező közül, amely erre a kérdésre eszünkbe ötlik, szerintetek melyik a legfontosabb? Nyomban el is árulom, hogy éppen az imént találkoztam ezzel a kérdéssel a Változó Világ portálján, és nem csak a kérdés és a négy felajánlott válasz tetszett, de az is kellemesen meglepett, hogy a portál közönsége milyen imponáló arányban szavazott a legnehezebben védhető, de kétségtelenül legnemesebb válaszra…
Professzor – Akkor talán nyomban fel kellett ajánlani a válaszható válaszokat! De ne csigázd tovább kíváncsiságomat, áruld el azokat!
Kapitány – Valóban, tudatosan nem ezzel kezdtem. Nekem is van jogom kíváncsi lenni, és most arra voltam kíváncsi, ha nincs megkötés, ti mit hoztak fel…
Mester – Jogos volt, semmi gond. De ebből az első körből ti ketten professzorasszonnyal még kimaradtatok… Bár neked, a szavazás kérdéseinek ismeretében, nehezebb lesz spontán saját választ adnod. Talán mégis megpróbálhatnád…
Kapitány – Hmm, valóban nehéz szabadon válaszolni, de ugyanakkor a négy megjelölt választ kerülve… Én talán azt mondanám, hogy a legfontosabb az elszánás, a kitartás…
Doktor – De ez már mindjárt kettő… Még ha közeli rokonságban is vannak…
Professzor – Nézzük el most kedves kapitányunknak ezt a lendületet… Meg aztán komoly bajban lennél, drága fiatal barátnőm, ha el kellene magyaráznod nekünk az elszánás és a kitartás lényegi különbségét…
Kapitány – Egy tehetséges ügyvéd ne tudná bárminek is a lényegét elmagyarázni…
Professzor – No de, ne húzzam az időt, utolsónak maradtam… Belegondolva, azt mondanám, hogy a legfontosabb hinni a sikerben…
Kapitány – Nagyszerű! Azt hiszem, ezzel mindenki egyetért, és talán most titokban sajnálja, hogy nem neki jutott ez eszébe elsőként…
Mester – Ahogy mindenki hozzá teszi a magáét, jobban látjuk, mennyire izgalmas ez az egyszerű kérdés… Például, ha megemlítjük a hitet, kérdezném: milyen hit? Mi kellene hinni, jobban mondva, mit kellene jobban hinni: az, hogy én elérhetem a sikert, vagy az, hogy amit el kell érnem az fontos, az elérendő, minden áron… No, de, kedves kapitány, halljuk a szavazás válaszait!
Kapitány – Hát lesz, ami ebben a színes pezsgő beszélgetés még el sem hangzott. Tehát a négy lehetséges válasz: 1. pénz, 2. kapcsolatok, 3. ismertség, 4. jó célok, képességek stb.
Doktor – Ezek tényleg az élet válaszai… Nem filozófia, nem költészet, nem osztályfőnöki óra… Ezek az élet dilemmái…
Kapitány – Rendben, legyenek az élet dilemmái! Te melyikre szavaznál?
Doktor – Nem kérdés, hogy a pénzre. Gondoljatok bele: minden más határt szab az elérhető céloknak, vagyis a sikernek. Képességek? Persze, hogy kellenek, persze, hogy így szép és nemes nyerni. De ha a cél meghaladja képességeimet? Meg tudom azokat kétszerezni? Tudok ugrani két métert. De tudok-e négy métert ugrani, ha ezzel tudom megmenteni egy ember életét? A pénzből viszont mindig lehet annyit belefektetni, amennyi kell a sikerhez. Végül is a pénz nem más, mint a múlt erővé tett képessége.
Professzor – Okosan és magabiztosan beszélsz, fiatal barátunk! Én hasonlóképpen okoskodnék, csak nagyobb alázattal. Mert adott esetben nem csak pénzzel kellhet kiegészíteni saját képességeimet, hanem magukat a képességeimet is. így én a kapcsolatokra szavaznék. Hiszen ha azokkal rendelkezem, akkor, ha pénzre van szükségem, forrásokhoz jutok, ha képességekre, akkor kölcsönképességekre. Gyorsan, kényelmesen, megbízhatóan. Bár bevallom, olyan világban szeretnék élni, ahol gondolkodás nélkül lehetne válaszolni: csak a célok és a képességek számítanak.
Kapitány – Ismerlek titeket, kedves hölgyeim, tudom milyen élvezettel játsszátok el a cinikust, hogy szíthassátok a vitát. De nem és nem, én tréfából sem tudnék a pénzre és a kapcsolatokra szavazni, mert ez csalárd útja a siker elérésének. Ha pénzzel vagy kapcsolatok révén éritek el a sikert, akkor valójában mások érték el, ti csak bitoroljátok.
Professzor – Alexander Pope, az angol költő mondja:
Ha egyszer harcunk jutalma siker,
mindegy, erővel, ésszel értük el.
Kapitány – Hát én maradnék a jó öreg Homérosznál, aki szerint
...a bátornak minden jobban sikerülhet…
Doktor – Jó, de a bátorság nem volt a választható válaszok között. Tessék bátran választani a négy lehetőség közül.
Kapitány – Ha szavaid szerint az élet válaszai közül kellene választani, akkor az ismertséget választanám. A kihívás nem kíván kisebb bátorságot az embertől, ha közismert, éppen ellenkezőleg, ő rivaldafényben érzi magát. Nem csak a siker kívánatossága, de a közönség megvesztegethetetlen ítélete is inspirálja. Ugyanakkor csatlakozom tudós barátunkhoz, én is olyan világról álmodozom, ahol csak a képesség számít.
Mester – De miért is kellene kompromisszumokat kötni? Inkább azt kellene megérteni, hogy a siker csak egy állomás az úton. És csak egy dolog számít: jó célok felé jó úton haladni, legjobb tudásunk és legjobb képességeink szerint. Azt hiszem, ez adja a jó választ is ebben a szavazós játékban. De ugyanez a válasz az életben is.





2014. augusztus 12., kedd

Hiszem, mert…

Tertulianus – Hiszem, mert lehetetlen.
Kapitány – Hiszem, mert hinni akarom!
Doktor – Hinném, de inkább kételkedem…
Professzor – Hinni? Elég, ha tudom…
Mester – Hiszem, mert a tudás ad rá alapot.




2014. augusztus 8., péntek

A létezés értelméről


Professzor – Nem vagyok biztos, hogy van értelme ennek a kérdésnek, de szüntelenül foglalkoztat: van értelme létezésünknek?
Doktor – Kétlem, hogy létezésünknek lenne különösebb értelme, de a kérdés izgalmas, mondanám vég nélküli beszélgetésekre ad alkalmat. Csakhogy, fájdalom, maga a létezésünk nem vég nélküli…
Kapitány – Én hiszek a lélek halhatatlanságában…
Doktor – Meglepő… De ez miképpen függ össze a létezés értelmével?
Professzor – Hát nem mindegy, hogy egy múlandó vagy egy örökéletű lélek szenved a létezés értelmetlenségétől…
Mester – Én feltételezem, hogy jeles barátunk az imént jó hírt akart közölni velünk, de szerintem egy ilyen hipotézis valójában csökkenti annak esélyét, hogy leljük értelmét a létezésnek. Hiszen egy halandó lélek számára az a feladat, hogy elérje a halhatatlanságot, igazán adna értelmet létezésének.
Kapitány – Drága elmés barátaim! Én azt mondtam: úgy hiszem, a lélek halhatatlan. De kész vagyok erről értelmesen vitatkozni. Az én hitem segítő hit a bizonytalanságban, és nem zsarnok. Ami a fontos: ha megoldást, választ keresünk egy nagy rejtélyre, nem bölcs dolog úgy rögzíteni bizonyos feltételeket, hogy ezzel megkönnyítsük dolgunkat. Ne azért vessük el lélek halhatatlanságát, mert ez nehezíti a keresett válasz megtalálását.
Mester – Én nemhogy ezért, hanem egyáltalán nem vetem el a lélek halhatatlanságát. Az más kérdés, hogy szememben még tisztázatlan a lélek mibenléte, így valójában nehéz kijelentéseket tennem annak halandóságáról vagy halhatatlanságáról. Egyébként az eredeti kérdés megválaszolása szempontjából szerintem nem döntő semmilyen hasonló feltétel – ahogy mondod – rögzítése… Ez olyan súlyos kérdés, hogy itt nem csak az lélek, de az isten létezése is mellékesnek tűnik…
Professzor – Így, így. Magam is leginkább itt találom a legnagyobb lyukat az értelem hálójában: mi isten létezésének az értelme? Az isten teremtette a világot. Minden nap végén megcsodálta, milyen jót alkotott… Azóta majdnem 6000 évig (ami ugye, az isten hat munkásnapjának emberi mértéke) tépelődik a szabad akarattal felruházott klónjainak hibái és bűnei miatt… És reménykedik, hogy az emberek maguktól, avagy netán az erre a célra feláldozott fia nyomán megérnek a jóba, és a hetedik napot kitölti a boldogság ezeréves birodalma… Csodálatos történet… De mi ennek az egésznek az értelme? Nem lett volna eléd ezt elképzelni?
Doktor – Esetleg jobban előkészíteni…
Kapitány – Nem kis cinizmus és érzéketlenség kell ahhoz, hogy egyformán értelmetlen dolognak nyilvánítsuk a történelem minden lehetséges folyását, beleértve az elmaradását is.
Professzor – Kedves kapitány, nem erkölcsi érzékenységeinket kívántam versenyeztetni.
Doktor – Az alapdilemmát Shakespeare csodálatos mondatja el Hamlettel: Lenni vagy nem lenni?
Professzor – Ennek valóban van egy erkölcsi felszíne, de a kemény réteg alatta a nyers ontológia, a lételmélet. Miért létezni, ha nem lehet értelmet felfedezni a létezésben? Azt nem állítom, hogy nincs értelme. Csak nem bírom felfedezni – a különféle vallások intellektuális sületlenségein túl…
Mester – Szerintem a létezés értelme az az ár, amelyet fizetnünk kell a létezésért. Mivel létezni muszáj, ezért ez az ár – akár mit is jelentsen nekünk, mint ár – magas ár. De biztos vagyok benne, hogy az ember boldog lesz, hogy fizetnie kell.